Bármilyen bonyolult a nem forgó csillag alakja és belső szerkezete, a gravitációs összeomlás végén tökéletesen gömbölyű fekete lyuk lesz belőle, aminek méretét csak a tömege határozza meg. Ezzel szemben a forgó fekete lyukak az egyenlítőjük mentén kiduzzadnak, akár a Föld vagy a Nap, annál nagyobb mértékben, minél gyorsabb a forgásuk. A gravitációs összeomlást követően tehát a fekete lyuknak olyan állapotot kell felvennie, amelyben foroghat, de nem pulzálhat. Alakja és mérete kizárólag a tömegétől és fordulatszámától függ, viszont független annak a testnek a méretétől, amelyből korábban létrejött. Eme tétel gyakorlati fontossága óriási, mivel hallatlanul leszűkíti a fekete lyukak potenciális típusait.
A fekete lyukak területének mindannyiszor növekednie kell, valahányszor anyag vagy sugárzás hullik bele. Ha pedig két fekete lyuk összeütközik, és egyetlen lyukat hoznak létre, akkor az eredő lyuk eseményhorizontjának a területe a két eredeti lyuk területének összegénél nagyobb vagy azzal egyenlő lesz. A fekete lyukak területének ez a nem csökkenő sajátossága az entrópia nevű fizikai mennyiségre emlékeztet (a rendszer rendezettségének mértéke).
A mindennapi életben is tapasztaljuk, hogy a rendetlenség csak fokozódik, ha magukra hagyjuk a dolgokat. A rendteremtéshez azonban energiára van szükség, ami csökkenti a rendelkezésre álló rendezett energia mennyiségét. A most vázolt elképzelés pontos kifejezését a termodinamika második főtétele tartalmazza. Ez megállapítja, hogy a zárt rendszer entrópiája mindig nő, és ha két rendszert egyesítünk, akkor a kombinált rendszer entrópiája nagyobb lesz az eredeti, két rendszer entrópiájának összegénél. Eme főtétel némi sajátos helyzetet élvez a tudomány többi törvényéhez képest, ugyanis nem érvényesül mindig, csak az esetek igen nagy részében.