A következő bejegyzés megértéséhez emlékeznünk kell rá, hogy a relativitáselméletben nincs abszolút idő. Egy csillag gravitációs terének hatására a felszínén tartózkodó személy számára másként telik az idő, mint egy űrbeli megfigyelő számára.
Tegyük fel, hogy egy rettenthetetlen űrhajós, a vele együtt éppen összeroppanó csillag felszínéről, saját órájának jelzése alapján másodpercenként jeleket küld a csillag körül keringő űrhajónak. 11.00 óra felé közeledve, az űrhajón figyelő társak egyre növekvő időközöket mérnek két egymást követő jel megérkezése között. Ez a hatás egészen 10.59:59-ig nagyon gyenge maradna. Az űrhajós 10.59:58-as jelzése után alig több, mint egy másodpercet kellene várniuk a 10.59:59-es jelre, viszont a világ végzetéig várhatnák a 11.00-s jelet. Az űrhajós órája szerint 10.59:59 és 11.00 között a csillag felszínéről kibocsátott sugarak az űrhajóból szemlélve végtelen időtartamon terülnek szét. Az űrhajót egymás után elérő fényhullámok között mivel hosszabb idő telik el, ezért a csillag fénye egyre vörösödik és halványodik. Végül a csillag annyira elhalványul, hogy többé nem is látható az űrhajóról; mindössze egy fekete lyuk marad belőle az űrben.