Mintegy száz évvel ezelőttig a ragasztók vagy növényi gyantából, vagy állatok kifőzött csontjaiból és bőréből készültek. Ezek az enyvek és gyanták lassan száradtak, s nem biztosítottak igazán erős kötést. Ragasztót ekkoriban főleg az asztalosok használtak. A folyékony enyv beszivárgott a fa pórusaiba, majd megszáradva összeerősítette a fadarabokat.
A mai ragasztók szinte már mind mesterséges alapanyagúak. Gyorsan száradnak, és rendkívül erős kötést biztosítanak. A leggyorsabb hatásúak a pillanatragasztók, amelyek másodpercek alatt megkötnek. Szintén kiváló ragasztók az epoxigyanták, amelyeknek külön csomagolt két komponensét össze kell keverni, s az elegy 10-30 perc alatt köt meg. A pillanatragasztók akrilgyantát tartalmaznak, ami kőolajszármazékokból készül. Ha ezt az anyagot bármilyen nedvesség éri, kis molekulái nagyobbakká állnak össze – ez a polimerizáció nevű kémiai jelenség. A tubusban lévő ragasztó polimerizációját egy savas stabilizátor akadályozza meg. Amint azonban a ragasztó valamilyen felületre kerül, a legcsekélyebb nedvesség is elegendő a stabilizátor hatásának megszűntetéséhez, és a gyanta azonnal polimerizálódik. A víz ionjainak –elektromos töltéssel rendelkező atomcsoportjainak- a jelenléte az, amely beindítja a polimerizációs folyamatot. Ezek az ionok gyakorlatilag minden, a levegőn lévő felületen megtalálhatók, mivel a levegő mindig tartalmaz több-kevesebb nedvességet.
A pillanatragasztók azért ragadnak olyan jól az emberi bőrhöz, mert az is nedves. Gyakran előfordul, hogy a legkülönfélébb tárgyakhoz ragadunk, legyen az egy teáscsésze vagy egy kilincs. Ilyenkor a leragadt őrfelületet meleg vízzel mossuk meg, majd óvatosan távolítsuk el a ragasztót. Az, hogy a pillanatragasztó ilyen jól ragad a bőrhöz, nem mindig baj. A sebészek néha pillanatragasztó-spray-vel képeznek vékony réteget a seben, így csökkentik a vérzést.
