Squall

Köszönöm, hogy az elmúlt években ennyien olvastatok, és megosztottátok a bejegyzésem nyomán ébredő gondolataitokat. Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam ezt a blogot, de nincs elfelejtve! A jövőben egy átláthatóbb, kényelmesebb környezetben kívánom folytatni, némileg tágított perspektívában, és bízom benne, hogy az is tetszik majd Nektek. Egy kicsit több filozófia és irodalom lesz benne, de a fizikai vonalat sem kívánom száműzni a sorok közül. 

Az új blogom címe: http://thinkagainbyg.blogspot.com/

Még egyszer, köszönöm az eddigieket!

Az alábbi bejegyzés többségében nem saját kútfőből származik, hanem Leon Ledermanntól kölcsönöztem, de annyira elmés módon közelíti meg korunk részecskefizikájának problémamegoldási menetét, hogy mindenképp meg szerettem volna emlékezni róla néhány sorban. Itt jegyezném meg, hogy aki teheti, olvassa el a fenti úriember Isteni A-tom c. könyvét.

"A Twillió bolygón él egy intelligens faj. Többé-kevésbé hozzánk hasonlóan néznek ki, mindennapi életük is nagyjából olyan mint a miénk, egyetlen dologban különböznek tőlünk: a látószervük kis hibája miatt nem látják a pöttyös dolgokat. A dolog nem olyan rendkívüli, hiszen mi, földiek szintén rendelkezünk egy hasonló deflektussal, a vakfolttal. Amit azzal látni vélünk, igazából agyunk állítja elő, a képet környékéből logikusan folytatva tovább. Vagyis úgy vezetjük autónkat százhússzal, úgy végzünk agyműtétet, úgy dobálunk a cirkuszban égő fáklyákat, hogy amit közben látunk, annak egy része nem több valószínű tippnél. 

No és akkor jön a Twilióról egy jószolgálati küldöttség. Hogy a földi kultúráról benyomást szerezzenek, többek közt elviszik őket bolygónk egyik legnépszerűbb eseményére, a foci-VB egyik meccsére is. A házigazdák nem tudnak az ő vizuális furcsaságukról, eszükbe sem jut, hogy nem fogják látni a labdát, ők pedig ülnek a lelátón egyre zavartabb, bár változatlanul udvarias arccal... Előttük huszonkét rövidnadrágos ember rohangál, bele- belerúg az üres levegőbe, ütközik egymással, alkalmanként meghemperegve a füvön. Néha egy hivatalosnak látszó személy a sípjába fúj, akkor az egyik játékos kifut a pavilonhoz, ácsorog ott egy ideig, aztán a többiek feszült figyelmétől kísérve a feje fölé emeli és meglóbálja a két karját. Nagyritkán a kapus minden látható ok nélkül a földre zuhan, miközben a tömeg felmorajlik, a táblán pedig eggyel nő a másik csapat pontszáma. A twilióiak negyedóráig némán figyelik ezt a kultúrműsort, majd küldetésük szerint hozzálátnak az elemzéshez. Meg akarják érteni, mi történik a pályán. A kétféle mezből arra következtetnek, hogy két szembenálló csapat van. A játékosok mozgását diagramokon ábrázolva kiderül bizonyos területi munkamegosztás rugalmas, de viszonylag következetes határokkal. A pozícióknak természetesen nevet adnak, kategorizálják és összehasonlítják őket, és felfedeznek egy alapvető szimmetriát: az A csapat minden pozíciójának megfelel a B csapatban egy  közel azonos pozíció. 

Néhány perccel a meccs lefújása előtt a twilóiak már rendelkeznek egy sereg logikai következtetéssel a futball technikájáról és taktikájáról. Többszáz képletük és diagramjuk van, mind kellően igazolva statisztikai számításokkal, amelyek kétségtelenül igazak, mi azonban tudjuk, hogy nem ragadják meg a játék lényegét. És ebben a pillanatban megszólal egy bámész fiatal twilói kölyök, aki semmihez sem ért, csak jutalomból került a küldöttségbe a bolygó legjobb xüxsmi.játékosaként. -Tételezzük fel, -mondja kissé bátortalanul- hogy van itt egy láthatatlan labda.

-Hogy micsoda?-néznek rá az idősebbek összehúzott szemöldökkel. Míg az idősebbek arra figyeltek, ami a játék lényegének tűnt -a játékosok pályán elfoglalt helyérem a terület felosztására-, a bámész suhanc felfigyelt egy ritka és furcsa eseményre. Észrevette, hogy mielőtt a bíró pontot ítélt az egyik csapatnak, és épp kitörőfélben volt az ünneplés ricsaja, az elfekvő kapus mögött a hálón hátrafelé apró dudor jelent meg. A futballban kevés gól esik, így nem sok - és akkor is csak rövid ideig tartó - ilyen eseményt láthatott, de ahhoz épp elegendőt, hogy megfigyelje: minden ilyen dudor félgömb alakú. Innen adódott meglepő, de helyes következtetése a (számukra) láthatatlan labdáról.

A csoport megvitatja az új hipotézist, és bár tárgyi ellenőrzésre momentán nincs mód - közben a játéknak vége lett -, úgy döntenek, hogy további vizsgálatra érdemes. Előveszik diagramjaikat és statisztikáikat: össze lehet-e egyeztetni a láthatatlan labda létezését előző tételeikkel? Egyik vezetőjük megjegyzi: bizony előfordul, hogy egy-egy ritka esemény jobban megvilágítja a léneget ezer gyakorinál. És valóban: ahogy elemzésük halad előre, az összegyűjtött tényanyag kezd egyre világosabb rendbe szerveződni a feltételezett labda körül. Nemsokára már úgy érzik: ez a fura sportszer nemcsak lehetséges, de egyenesen szükséges is ahhoz, hogy megfigyeléseiknek értelme legyen. Ugyan nélküle is igaz minden szabály, amit levezettek a másfél óra alatt, de minek? Vele viszont a szabályok rendszere nemcsak igaz, hanem indokolt és logkailag szükségszerű is."

Ennyi lett volna az idézet, de szerintem a lényeg mindenki számára érthető: "Ismert tapasztalati tényeinket és szabályainkat (a természeti törvényeket) nem érthetjük meg anyagi hordozóik (a labda, vagyis a részecskék) ismerete nélkül, és viszont: logikailag helyes összefüggéseket kell találnunk és igazolnunk ahhoz, hogy a létező anyagi részecskékben a kellő önbizalommal hinni tudjunk."

A tokiói székhelyű "National Institute of Advanced Industrial Science and Technology" március 23-án fogja bemutatni a legújabb fejlsztésű, HRP-4C típusú kibernetikus modelljét a Japán fővárosában megrendezésre kerülő divatnap alkalmából. A humanoid robot egy átlagos japán nő fizikai jellemzőivel rendelkezik, leszámítva talán az átlagosnál egy kicsit nagyobb szemeit, így leginkább egy mangafigurára hasonlít. Készítő nem akarták megtéveszteni a nézelődőket, ezért az emberi arc mellé egy fémbevonítú testet készítettek, így minden érdeklődő számára egyértelmű lesz hogy nem egy emberrel, hanem egy géppel van dolguk.

A kiborg -modellrobotként- pózol, összesen 42 féle mozgássort tud megvalósítani, továbbá hangutasításra is végre tudja ajtani ezeket. Junji Ito, a megalkotásán fáradozó csapat vezetője szerint egy mérföldkőhöz érkeztek a robotlány megalkotásával, ami egyenlőre nem eladó, ám jövőbeni ára meghaladhatja a 2 millió dollárt is.

Az elektron és más elemi részecskék körülbelül százezred angströmny átmérőjétől a távoli óriás galaxishalmazok átmérőjéig mindenféle méretre találhatunk példákat a bennünket körbevevő világban. Az ebmer feje körülbelül középtájon van egy atom és a Nap, illetve az atommag és a Naprendszer átmérője között (logaritmikus sklálán mérve, ahol - ellentétben a lineáris skálával, a skálaosztás ugyanazon szám egymás utáni hozzáadásával jön létre- az egyenlő távolságok azonos számmal való szorzást jelentenek). Hasonlóan szélsőséges nagyságúak azok az időtartamok, melyek a mikrokozmosz és a makrokozmosz eseményinek leírásánál használatosak. Az emberiség történelmét tárgyalva rendszerint évezredekről beszélünk, a geológiai korokat százmillió években mérjük, a világegyetem korát tízmilliárd évre becsüljük. A hallható hang rezgésideje (két, egymást követő rezgés között eltelt idő) 10-2 - 10-4 másodperc. A H-atomban a mag körül keringő elektron kb 10-16 másodperc alatt futja be egyszer a pályáját, az atommagot alkotó részecskék periódusideje pedig mindössze 10-22 másodperc. Vegyük hát észre, hogy két szívdobbanás között eltelt idő kb középen van a csillagrendszerünk életkora és az elektron atommag körüli keringésideje között. Mindebből úgy tűnik, hogy az ember (logaritmikus léptékben) valahol középhelyen van a makrokozmosz és a mikrokozmosz között, és egyforma mértékben képes kitekinteni a csillagok magassága vagy betekinteni az atomok mélységei közé.

Howard Phillips Lovecraft művei mindig is különleges helyet foglaltak el az "irodalmi értékrendszeremben". Akárhogy is próbálnám körülírni, az biztos, hogy ezen képzeletbeli lista igen előkelő helyét foglalná el valahol Tolkien és Poe körül, és ez igen nagy szó tekintetbe véve, hogy általában a szőr is feláll a hátamon a szépirodalom terminusába tartozó "remekművek" többségétől. Ennek okai egy külön bejegyzést is megérdemelének, ezért elég legyen most annyi, hogy kedvelem Lovecraft novelláit, ahogyan verseit is. Közel állnak hozzám úgy hangulatukban mind történetükben. Mivel épp tőle olvastam, gondoltam megosztom veletek írói munkásságának egy apróbb darabját (Magyar Attila tolmácsolásában).

Látom néha álmaimban a régi-régi kertet,
Hol izzó májusi napfény táncol, mint egy kísértet,
Hol a hajdan tarka virágok szürkén hervadnak el,
S omladozó falak között a tegnap szelleme kel.
A zeg-zugokban indák kúsznak, moha nő a tó körül,
A lugast gyom fojtogatja, hidegen elsötétül:
Csendbe merült ösvény ölén ritka, sovány fű fakad,
Az illatokat elnyomja a pusztulás doh-szaga.
E magányos, árva helyen élőlénynek nyoma sincs,
A bekerített csendben a visszhang sosem látott kincs.
Míg járok, s várok, s hallgatok, gyakran a kort keresem,
Mikor ismertem a kertet; kort, mit rég eltemettem.
Kutatom a régi napot, soha többé nem látom,
Érzem, mit tudtam egykor, míg szürkeségét bámulom.
Aztán szomorúság vesz erőt remegő lelkemen -
A virágok holt remények - a kert pedig a szívem.

Lassan hajnali 3 óra lesz. Nem lepődök meg rajta, hogy ilyen korai (késői) időpontban még talpon vagyok, elvégre éberen töltött óráim gyakran nagyobb számban telnek el a sötét félgömbön, mint napsütéses testvérén.

Furcsa, mennyire különbözőképpen látjuk a minket körülvevő világot éjszaka, a nappali fények hiányában. Ilyenkor megváltoznak a színek, alakok, formák, de megváltoznak a hangok és az érzések is. Persze ez nem ugyaz az érzés, amit felmenőink érezhettek, amikor hasonló időpontban hasonló gondolatoktól vezérelve járatták tekintetüket a csillagporral bevont, sötét lepellel fedett tájon. Az egy másik korszak volt. Ma már el sem tudjuk képzelni, milyen lehetett az a régi, koromsötét éjszaka, amikor az Esthajnalcsillag fénye is árnyékot tudott rajzolni a tárgyak mögé.

Régebben kijártam futni a Margit-szigetre, úgy éjjelente mint nappal, és ezek voltak azok az alkalmak, amikor a leginkább ki tudtam szakadni emberi mivoltom korlátai közül. Másfél óra futás után megállni a vizparton, és mélyen belenézni a sötét hullámvölgyek közé-fantasztikus érzés. Az elme szárnyal, a képzelet annyira gyorsan suhan, hogy fél perc után teljesen beleszédülünk a gondolatiság feneketlen mélységeibe, nem létező határokat átlépvén az emberi létezés legédesebb formáit követve. A fizikai fáradtság ilyenkor hozza meg leginkább gyümölcsét...de mégis...a felemelő érzés csupán néhány pillanatig tart. Az egymást követő gondolatok tengerében könnyű elveszni, és az emlékezet ilyenkor bizony nem úgy működik, ahogy azt megszokhattuk mindennapi életünkből: ezek a gondolatfoszlányok bizony néhány másodperc alatt el is tűnnek. Az általuk okozott gyönyör pár másodperc alatt elenyészik, csak azért, hogy egy újabb vegye át a helyét, és létezésével megédesítse a jeles pillanatot, amikor megfogant. Ám ez az állapot végleges, és utólag, hideg fejjel már sajnos nem tudok visszaemlékezni ezekre a brilinás villanásokra. A megismerés korlátai hamarosan ismét felépülnek, átadva helyét az éjjelek és nappalok ciklusosan beküvetkező kivilágosodásának és újboli elsötétedésének, amely végső soron nem egyéb, mint az alvás és az ébrelét ritmikus, napi váltakozását ki- és bekapcsoló természetes indikátor.

Lehet, hogy néha kicsit sokat képzelek a dolgokba, tisztában vagyok vele, hogy az éjszaka nem az ember kedvéért olyan, amilyen, ám néha kifejezetten felemelő olyannak látni a minket körülvevő világot, amilyennek szeretnénk, mielőtt visszacsöppennénk a hétköznapok dolgos forgatagába. A természet visszatükröződése az emberi tudatban nem valami megmerevedett állapot, nem a valóság élettelen mása, hanem a dolgok lényegében való elmélyedés folyamata, és pont ez itt a lényeg: a dolgokban való elmélyedés, amire sok embertársunk sajnos képtelen, és velük együtt olyan értékek merülnek feledésbe, melyeket már sosem leszünk képesek renoválni. A visszatükröződési folyamat dialektikájának megértése lehetővé teszi, hogy mélyeben megértsük a gondolkodás és a lét törvényeinek egységét, bár e sorok megírását követően már magam sem vagyok biztos benne, hogy bármiféle gondolati egységet sikerülne elérnem az éjszaka sötét bárkáján hajózva.
 

Meglátásom nem csak a filozófiát tekinthetjük logikának, hanem bármely más tudományt is, elvégre , ha jobban belegondolunk, minden tudomány alkalmazott logika. Ez persze még nem azt jelenti, hogy minden tudomány kutatási tárgya a  gondolkodás, annak törvényei és formái. A tudományt azért nevezhetjük logikának, mert gondolati formában ragadja meg a dolgok és folyamatok mozgástörvényeit, mert meghatározott módszert hoz létre tárgyának megértéséhez, és mert a tudományos elméletek alapján meghatározott tárgyakra alkalmaható speciális megismerési módszerek alakulnak ki, ebben az értelemben tehát bármelyik tudomány valamelyik speciális tárgyra alkalmazott logika.

A filozófiatörténet régóta ismer kísérleteket a tudományos alkotásnak logikai fogalmakkal való leírására, sőt a tudományos vívmányok speciális logikájának felfedezésére. De semmiféle logika nem képes leírni a tudományos alkotás folyamatát a maga teljességében, elsősorban azért, mert maga a logika is a megismerés meghatárzott tapasztalati bázisán jön létre, és minden korszakalkotó felfedezés a tudomány területén egyszersmind az emberi gondolkodás logikájában is változást eredményez. A tudományos eredményekhez vezető emberi gondolkodás egész logikai útját feltuárhatjuk, de ez egyáltalán nem nyújt biztosítékot arra nézve, hogy ha ismét ugyanezt az utat követjük, megint feledezünk valamit. Az új törvények feltárásának folyamatát már csak azért sem írhatjuk le logikai fogalmakban, mert az alkotási folyamatnak szerves része az emberi megismerési tevékenység egy olyan aktusa, mint az intuíció. Éppen ezért a tudományos alkotó tevékenység, amely új, elvi jelentőségű elméleteket, törvényeket és tudományos tényeket hoz létre, igen bonyolult folyamat.

Így, gondolatom végéhez közeledve felmerül egy kérdés, ami gyakorlatilag az egész bejegyzés megírására sarkallt: Mivel találkozik az ember, amikor megpróbálja feltárni és megérteni az új eszmék keletkezéséhez vezető tudományos kutatási folyamatot? Nos, mindenekelőtt e folyamat bonyolultságával és sokoldalúságával.
 

Most értem végére Arthur C. Clarke remekművének, a Gyermekkor végének. Clarke-t Asimov és Heinlein mellett a három legnagyobb sci-fi író közé szokás sorolni, és bizony nem véletlenül. Ám ez a titulus nem csak a fantasztikus irodalom rajongóinak körében igaz, elvégre a huszadik század világirodalma is sokat köszönhet a mesternek. Leghíresebb könyve kétségkívül a 2001. Űrodisszea, amely jelentős szerepet játszott abban, hogy 2000-ben lovaggá ütötték szülőhazájában, Angliában.

A történet dióhéjban az emberiség felemelkedéséről és bukásáról szól. Egy idegen faj, a Főkormányzók hajói egy napon sötétre festik az eget (á la Függetlenség napja), ám szándékaik békések, az emberiség célját szolgálják, és megérkezésükkel beköszönt az emberiség történelmének aranykora. Többet nem szeretnék elárulni, a történet kiváló, egyszersmind hitelesnek tűnő jövőképet fest az olvasó elé, ami magában hordozza önnön bukásunk lehetőségét is (ami -mint általában- persze be is következik).

A világ mindörökre megváltozik, mely változásra a homo sapiens vajmi kevés befolyással bír. A magam részéről sajnáltam, hogy 240 oldalt követően a könyv végére értem, szívesen olvastam volna még tovább ezt a remek irodalmi időutazást.

Az alapvető tudományos felfedezések megváltoztatják a gondolkodás típusát, és új kategóriákat honosítanak meg a mindennapos tudományos gyakorlatban. A filozófia jelentősége az ezt követő logikai folyamatok során mutatkozik meg igazán, amikor is a megismerés útján szerzett tapasztalatok és jövőbe utaló törekvések vizsgálatával további törekvések születését kell elősegítenie. Ezenkívül további feladata a gondolkodást gátló szemellenzők eltvolítása, és ezzel egyszersmind a tudomány fejlődésének elősegítése. A filozófia nem erőszakol a természet- és társadalomtudományokra semmiféle egyetemes sematikát, nem írja elő nekik hogyan kellene megoldani ezt vagy azt a konkrét problémát, hanem a tudás módszerét és elméletét, az újabb tudományos eredmények előremozdításának módjait dolgozza ki.
 

Mostani bejegyzésemet Charles Darwin szavaival szeretném felvezetni, és remélem, hogy minél többetekben godolatokat indít majd magára, ahogy azt bennem is tette. Előzményként annyit, hogy a kaleidoszkóp egyik bejegyzése (isten dns) hatására feltúrtam néhány könyvet az itthoni könytáramban, úgyhogy több, hasonló bejegyzésre számíthattok majd a közeljövőben.

"Ha az embert egy természettudós szemével vizsgaáljuk, akkor - akárcsak a többi emlősállat esetében- azt láthatjuk, hogy szülői, szexuális, szociális és talán más ösztönökkel is rendelkezik.  Az ember történeze is ezt támasztja alá, ha a többi állathoz hasonlóan szokásai alapján ítéljük meg. Ezen ösztönökhöz tartozik a szerelem érzése (és a szimpátia) vagy a jóindulat egy szóban forgó ügyben. Ha származásunktól eltekintünk, akkor más állatoknál is eglszen emberszerű jelenségeket láthatunk: néha magukat háttérbe helyezve segítenek és védelmeznek másokat, a saját kockázatukra"

És mindz gyökeresen ellentmond a természetes szelekció és evolúció alapgondolatával. Vagy mégsem? Mi tesz minket annyira különbözővé az állatoktól? Az eszünk? A lelkünk? A gonoszságra való hajlam? Számtalan kérdés felvetődött bennem a fenti idézet kapcsán, ám tény, hogy az ember természettudományos, más állatokhoz hasonló vizsgákatának szemlélete jelenti a modern evolúciós szemlélet lényegi elemét (szerintem). At ember az állatvilág része (ebbe kár is belekötni, s ugyanazok az evolúciós folyamatok alakították, mint a többi állatfajt. A kérdés tehát még mindig adott: mi tett minket annyira különbözővé, egyáltalán tényleg ennyire mások lennénk? Kíváncsi vagyok a kérdésről alkotott véleményetekre:)

A minap egyik barátom mutatott egy Zeitgeist (Korszellem) nevű dokumentumfilmet, ami nagyon nagy hatással volt rám. Többek között a vallásokról, a 9/11-ről és az amerikai jegybank létrejöttéről szól, több más témát is érintve, amolyan gondolat-ébresztőként. Ezek közül is a vallás témája volt az, ami talán a legérdekesebb volt számomra, ezért is pötyögtem be az ott elhangzottak lényegét. Remélem, az alábbi szöveg kedvet csinál ahhoz, hogy ti is megnézzétek ezt az igazán elgondolkodtató alkotást.

A napot valószínűleg mindannyian ismerjük. A történelem hemzseg az emberek napimádatát ábrázoló írásoktól és rajzoktól. Könnyen érthető, hogy miért, hiszen a nap minden reggel feljön, fényt és meleget hoz, és elűzi a sötét, hideg éjszaka ragadozóit. A kultúrák megértették, hogy nélküle nem nő a gabona, nincs élet. Ezért lett a nap minden idők legimádottabb tárgya. Ezek az emberek a csillagokat szintén jól ismerték. A csillagok útjából előre megjósolhatták a periodikus eseményeket, mint a holdfogyatkozásokat vagy teliholdakat. Az egyes csoportokat be is katalogizálták, ezeket hívjuk ma konstellációknak. Innen ered az emberi történelem legősibb értelmező rajza, a Zodiákus-kereszt, amely a napot reprezentálja, ahogy egy év során áthalad a 12 fő csillagjegyen. Mutatja továbbá a 12 hónapot és a 4 évszakot, valamint a napfordulókat és napéjegyenlőségeket. A Zodiákus kifejezés utal arra, hogy a csillagjegyeket antropomorfizálták, azaz megszemélyesítették, emberekkel vagy állatokkal. Más szóval az ősi civilizációk nemcsak követték a Napot és a csillagokat, hanem meg is személyesítették a csillagjegyeket, egymáshoz való kapcsolatuk és mozgásuk alapján.

A Napot az életadó és életmentő tulajdonsága miatt a láthatatlan teremtővel, Istennel azonosították. Isten napja, a világ fényessége, az emberiség megmentője. Hasonlóképpen a csillagjegyek a nap útját reprezentálják. Az elnevezésük általában azt tükrözi, hogy az év adott időszakában mi történik:, például a vízöntő a tavaszt, a tavaszi esőket hozza.

Most vizsgáljuk meg az egyik legelső megszemélyesített Istent, Hóruszt, az egyiptomi Napistent, akiről kb. 3000 évvel időszámításunk előttről származnak az első leírások. A régi egyiptomiak nyomán sokat tudunk erről az égi megváltóról. Hórusznak, a Napnak vagy fénynek volt egy ellensége is, Seth, az éjszaka, a sötétség megtestesítője. Reggelente Hórusz nyeri meg kettejük küzdelmét, este pedig Seth győzedelmeskedik, száműzve Hóruszt az alvilágba. Fontos tudni, hogy a világosság-sötétség, vagy a jó és rossz párhuzama a történelem legelemibb kettőssége, és a mai napig számos helyen felbukkan.

Hórusz története nagy vonalakban az alábbi: December 25-én születik, Ízisz-Meri, a szűz gyermekeként. Ezt egy keleti csillag felragyogása kísérte, amit három király követ, hogy meglelje és magasztalja a megváltót. 12 évesen tanítónak áll, 30 évesen kereszteli meg Anup.Hórusznak 12 követője volt, akik vele utaztak. Csodákat vitt véghez: gyógyított és vízen járt.Typhon árulása után keresztre feszítik, majd három nap után feltámad. Hórusz története, eredeti vagy sem, a világ számos táján megjelenik,hiszen sok istenségnél figyelhetők meg ugyanezek a mitológiai jegyek: Attis, aki a szűz Nana gyermekeként látta meg a világot december 25-én, megfeszítették, sírba rakták, 3 nap után feltámadt. Krisna, Indiából, a szűz Devaki gyermeke, jövetelét a keleti csillag jelezte. Csodákat vitt végbe tanítványaival, halála után feltámadt. Dionüszosz, Görögországból, aki szintén egy szűz gyermeke, december 25-én született. Vándor tanító, csodákat vitt végbe, például a vizet borrá változtatta. Úgy utaltak rá, mint a királyok királya, Isten egyszülött fia, Alfa és Omega, stb. És halála után szintén feltámadt. A perzsa Mitra, szűztől való, szintén december 25-i születésű. 12 tanítványa van, csodatevő. Halála után három nappal feltámad. Érdekes módon Mitrát vasárnaponként dicsőítették.

Tény: számos megváltó van különböző időszakokból, a világ minden tájáról, melyek ezen általános jellemzőkkel bírnak. A kérdés az, hogy miért ezek a jellemzők,  miért a szűz, a december 25, a 3 napos halál, a feltámadás, miért a 12 tanítvány, vagy követő.  Nézzük meg a legutolsó messiás esetét. Jézus Krisztus Betlehemben született, december 25-én, Szűz Máriától. Keleti csillag jelezte jövetelét, amit három király követett, hogy megleljék és  dicsőítsék az új megváltót. 12 évesen tanító, 30 évesen kereszteli meg János; munkássága itt kezdődik. Jézusnak 12 tanítványával utazik, csodákat visz végbe, úgy mint meggyógyítja a beteget, vízen jár, feltámasztja a halottat. 30 ezüstért elárulja őt Júdás,  keresztre feszítik,meghal, három napra rá feltámad, és a mennybe megy.

Most vegyük egyenként górcső alá a fenti mozzanatokat. Először is: a születés teljesen csillagászati. A keleti csillag a Szíriusz, ami a legfényesebb éjszakai csillag, és december 24-én egy állásban van az Orion-öv másik három csillagával. Ezeket pedig az ősi időkben úgy hívták: a három királyok. Ez a három, plusz a Szíriusz egy helyre mutatnak: a december 25-i napfelkelte helyére. Ezért követte a három király a keleti csillagot, hogy megtalálja a napfelkeltét, a Nap születésének helyét. Szűz Mária a Szűz csillagképe (a virgo a latinban szüzet jelent). A Szűz csillagképet a "Kenyér Háza"-ként is említik, jelképe pedig egy szűz, aki kezében egy kéve búzát tart. A kenyér háza és a búza augusztust és szeptembert, az aratás idejét jelöli. Betlehem lefordítva annyit jelent: a kenyér háza. Tehát Betlehem a csillagképre utal, nem pedig egy földi helyre.

Még egy nagyon érdekes dolog történik december 25-én, a téli napforduló idején. A nyári napfordulótól a téliig a napok egyre rövidebbek és hidegebbek. Az északi félgömbről nézve
a Nap dél felé halad, egyre kisebbnek és gyengébbnek látszik. A napok rövidülése és a gabona elfogyása az elmúlást, a halált szimbolizálta. A Nap halálát. December 22-ére a Nap hanyatlása kiteljesedik: miután 6 hónapig kitartóan halad dél felé, eléri legalacsonyabb pontját az égen. Itt egy érdekes dolog történik: Úgy tűnik, a Nap süllyedése három napig megáll. Ebben a három napban a Nap a Déli Kereszt, a Krux csillagjegy közelében van. December 25-én a Nap viszont 1 foknyit felfele, északra mozdul el, közelebb hozva a hosszabb napok, a meleg, a tavasz ígéretét. Tehát a Nap meghal a kereszten, 3 napig halott, majd feltámad.Ezért közös számos történetben a kereszthalál, majd harmadnapra a feltámadás. A nap mozgása ez, amint újra elindul magasabb pályáján, elhozva a tavaszi újjáéledést, a megváltást. Ám a Nap feltámadását nem ünneplik egészen a tavaszi napéjegyenlőségig, vagyis Húsvétig. Ekkor győzedelmeskedik újra a világosság a gonosz sötétség fölött, mivel ezt követően a nappalok hosszabbak az éjszakáknál, és a tavaszi újraéledés megkezdődhet. A legnyilvánvalóbb csillagászati motívum Jézus körül a 12 apostol. Ők a zodiákus 12 konstellációja, amikkel Jézus, a Nap együtt utazik.

A filmben rengeteg dologról szó esik még, mindenkinek ajánlom a megnézését (egy ingyenes, non-profit kezdeményezés, így letöltésével semmilyen törvényt nem sértetek meg).

Evezzünk most egy kicsit a fizika matematikai oldalára, és fejtsünk meg egy sokak számára megoldhatatlan rejtélyt, a végtelen értékek eltűntetésének lehetőségét. A számítások során fellépő végtelen mennyiségek már régóta bosszantják a fizikusokat. E végtelen mennyiségek általában abból származnak, hogy a régi elméletek pontszerű objektumokként képzelik el a részecskéket. Ha a észecskéknek valóban nulla térfogata van, akkor elkerülhetetlenül nullával kell osztani a különböző számítások során. Például az elektromos erő a távolság négyzetével fordítottan arányos. A forrástól mért távolságban az erő nagysága a távolság négyzetével fordított arányba áll. Ha közeledünk az elektromos mező forrásához, a távolság csökken, a térerősség növekszik. Ha a forrásnak nulla a kiterjedése, a távolág akár nullára is lecsökkenhet. Egy pontszerű elektron így végtelen nagyságú erőhatást érez, mert az erő képletében nullával (nulla négyzetével) kell osztani.

Ezt a problémát elkerülhetjük, ha a renormálás matematikai trükkjét alkalmazzuk. Amennyiben egy végtelenül nagy számot elosztunk egy másik végtelen nagy számmal, véges számot kapuk. Elsőre azt gondolhatjuk, hogy végtelen osztva végtelennel eredményként mindig 1-et ad, ahogy például a 2/2 vagy az 51234/51234 tört értéke is 1. Valójában azonban a végtelen nagyon furcsán viselkedik: ha egy végtelen számot elosztunk egy másik végtelennel, a végeredmény bármilyen szám lehet. Képzeljük el például azt a számot, amely az összes pozitív egész szám összege (1+2+3+…). Ez természetesen végtelen. Most duplázzuk meg az összeg minden tagját, és adjuk újra össze. Nyilvánvaló, hogy eredményként így is végtelent kapunk. De hogyan aránylik ez az érték az előző végtelenhez? Azt gondolhatjuk, hogy mivel az összegben minden tagot megszoroztunk kettővel, az eredmény is kétszer akkora lesz, mint az előző sorozat összege. Ám gondolkozzunk tovább! A második sorozatban csupán páros számok szerepelnek (2+4+6+…). Ez az összeg nem tartalmazza a páratlan számokat, vagyis éppen fele az előző sorozat összegének, amely minden egész számot, párost és páratlant is egyaránt tartalmaz. Ha tehát elosztjuk a második végtelent az első végtelennel, az eredmény 0,5 lesz, nem pedig 2 (és biztosan nem 1). A klasszikus térelméletben ezt a matematikai trükköt alkalmazva végtelen értékekből olyan véges értékeket lehet létrehozni, amelyek kísérleti módszerekkel már ellenőrizhetők. Ezt az eljárást azonban sok fizikus nem használja, mert jelentősen megnehezíti az egyébként sem egyszerű számítások elvégzését.

A gyenge kölcsönhatás nem annyira összetartja, mint inkább széttöri a dolgokat. Főként a neutronokra hat, s protonná változtatja őket. Ezt a folyamatot béta-bomlásnak nevezzük: eredményeképpen a neutron egy elektront és egy neutrínót (egészen pontosan antineutrínót) sugároz ki. A folyamat során a neutron kölcsönhatásba kerül a gyenge erő mezejével, közben a mező kvantumát bocsátja ki magától. E térkvanumokat vektor bozonoknak nevezik, és akkora tömeggel bírnak, hogy a gyenge kölcsönhatás hatótávolságát szintén a kvantumbizonytalanság szabályozza. Végül ez a bozon egy elektronra és egy antineutrínóra bomlik.

Már csak az a kérdés vár megválaszolásra, hogy miért (és hogyan) rendeződnek a kvarkok kettős vagy hármas csoportokba? A válasz: egy eddig ismeretlen térkvantum (részecske) tartja össze őket. Ezeket a részecskéket a tudósok gluonoknak nevezték el (az angol „glue” szóból), mert ezek ragasztják össze a kvarkokat. A gluonok egy mező sűrűsödései, és ugyanőgy működnek, ahogy az eddig tárgyalt többi erőhatás közvetítő részecskéi. Van azonban egy alapvető különbség. Ez az erő annál erősebb, minél távolabb helyezkedik el a két kvark egymástól. A gluonok kicserélődését érdemes úgy elképzelni, mintha egy nagyon erős gumiszalag kötné össze a kvarkokat. Amikor a kvarkok közel vannak egymáshoz, a gumiszalag ellazul. Ha a kvarkok megpróbálnak eltávolodni, a gumiszalag megfeszül, és visszarántja őket.

A kvantumbizonytalanság (az előbb vázolt esetben) a protonok és neutronok energiájával kapcsolatos jelenség. Ahogy egy kvantumos objektum helye és impulzusa (sebessége) ugyanabban az időben nem határozható meg pontosan, az energiája sem adható meg teljes határozottsággal. Ez a bizonytalanság nem a mi mérőműszereink pontatlanságából származik, hanem az univerzum maga sem tudja, hogy egy adott pillanatban pontosan mennyi energia tartozik a részecskéhez. Elegendően rövid időre energia keletkezhet a „semmiből”, feltéve, ha az energia a megadott időn belül újra eltűnik. (Ez az időtartam a Planck-állandótól függ, tehát tényleg nagyon rövid.) Minél több energia jelenik meg ilyen módon, annál hamarabb tűnik el. A „semmiből” keletkezett energia általában részecskék képét ölti. Így jönnek létre az atommagot összetartó mezonok is.

Ezek a mezonok tulajdonképpen a semmiből keletkeznek, a kvantummezők vákuumfluktuációiból. Minden részecske egy antirészecskével párban jön létre. Ahelyett, hogy különálló kvarkok válnának ki a vákuumból, kvark-antikvark párok, azaz mezonok keletkeznek. De ezek a mezonok csupán nagyon rövid ideig maradhatnak életben. Éppen annyi ideig, amennyit a kvantumbizonytalanság megenged nekik. Ha az idő eltelt, a vákuumnak visszatérül az energiája, és a mezon eltűnik. Éppen csak annyi ideje marad, hogy két szomszédos nukleon (proton vagy neutron) között kicserélődjön. Ez a hatás viszon elég ahhoz, hogy összetartsa az atommagot. A mezonok rövid élettartama miatt a magerő csak korlátozott távolságra hat, s az atommagon kívül semmi sem érzékeli.

Az előbbiekben vázolt helyzet teljesen megváltozik, ha az atommagot vizsgáljuk. A protonokat és neutronokat az erős nukleáris kölcsönhatás, a magerő tartja össze. Ez az erő teszi lehetővé, hogy nagy mennyiségű pozitív töltés tartózkodjon kis helyen, és az elektromos taszítás ne robbantsa szét az atommagot. Ám a magerő nem közvetlenül a neutronok és protonok között hat, hanem az anyag még alapvetőbb építőelemei, a kvarkok között

Mik is azok a kvarkok? A protonok és a neutronok kvarkokból épülnek fel – mindegyikük három kvarkból. Mégis csak két különböző fajtájú kvarkra van szükség, hogy megmagyarázzuk a stabil anyag felépítését. Az egyiket u-kvarkoknak a másikat d-kvarkoknak nevezzük (az elnevezés az „up” és a „down” angol szavakból ered). Az u-kvark pozitív töltést szállít, pontosan az elektron egységnyi töltésének kétharmad részét. A d-kvarknak egyharmad egységnyi negatív elektromos töltése van. Egy protonban két u-kvark és egy d-kvark található, amelyek együtt kiadják a proton egységnyi pozitív töltését (2/3+2/3-1/3=1). A neutron viszont két d-kvarkból és egy u-kvarkból áll, így az elektromos töltése semleges (2/3-1/3-1/3=0).

A kvarkok legfurcsább tulajdonsága az, hogy soha nem fordulnak elő magányosan, mindig csak párokban vagy hármas csoportokba rendeződve. A kvarkokból álló párokat (amelyek valójában kvark-antikvark párok) mezonoknak nevezik. Ahogy az elektromágneses erőt a foton közvetíti, az atommagot összetartó erőközvetítő részecskéi a mezonok. A protonokra és neutronokra ható vonzóerő során kvark-párok cserélődnek ki a részecskék között. A fotonokkal ellentétben azonban a mezonoknak van tömege, ezért a részecskéknek nagy energiaveszteségbe kerül létrehozni őket. A protonok és neutronok azért gyárthatnak mégis kvark-antikvark párokat, mert a folyamatba beleszól a kvantumbizonytalanság.

Az elektromágneses erőhatás nagy távolságban is érzékelhető. Ennek az az oka, hogy bár a fotonok szállítanak valamennyi energiát, egy foton létrehozásakor nem kell fedezni a tömegének megfelelő energiamennyiséget, mert az elektromágneses tér kvantumának (tehát a fotonnak) egyáltalán nincs tömege. Így a részecskék (elektronok, protonok) könnyen kibocsáthatják a fotonokat anélkül, hogy sok energiát vesztenének. Egy foton elvileg bármekkora távolságot megtehet, örökké mozoghat a térben. Így az elektromágnesség nagy távolságra ható erő, amely akár az egész világegyetemen átnyúlva érzékeltetheti a hatását. (A gravitáció közvetítő részecskéének, a gravitonnak szintén nulla a nyugalmi tömege, ezért a gravitációs erő is nagy távolságokban érzékelhető.) Valójában azonban az elektromos és mágneses erő hatótávolsága korlátozott, mert az ellenkező előjelű pólusok és töltések kiegyenlítik egymást. Minden elektronra jut egy proton az atomban, így az egész részecske elektromosan semleges: a benne található töltéseknek nincs hatása az atom környezetére.

Amikor két elektron közel kerül egymáshoz, azonos (negatív) elektromos töltésük lévén, taszítják egymást. De hogyan működik a köztük ható erő? A kölcsönhatás a fotonok közvetítésével történik. A fotonok az elektromágneses erő közvetítő részecskéi, amelyek a két egymásra ható elektron között cikáznak, majd az elektromágneses kölcsönhatás közben a két elektron között kicserélődnek. Érdemes úgy elképzelni ezeket a fotonokat, mint egy gépfegyversorozat töltényeit. Mindkét elektron fotonokat lő a másik felé. A „töltények” folyamatos lökdösése következtében a két elektron taszítja egymást.

Kicsit nehezebb elképzelni, miért vonzzák egymást az ellenkező töltésű részecskék, például a protonok és az elektronok. Képzeljük el ebben az esetben, hogy a részecskék tréningező atlétákhoz hasonlítanak, akik azt a feladatot kapják az edzésen, hogy futás közben medicinlabdát dobáljanak a társuknak. Az atléták kénytelenek lesznek közeledni egymáshoz, mert nehezen tudják messzire eldobni a labdát. De néha hasonló jelenség játszódik le a részecskék világában, annak ellenére, hogy az elektron és a proton könnyű részecskéket, fotonokat cserél ki egymás között. Az elektronokból a protonok felé érkező fotonok árama nem széttaszítja, hanem épen ellenkezőleg, összetartja a protont és az elektront.

Az összes klasszikus jelenség, amely az elektromossággal és mágnesességgel kapcsolatos, leírható a Maxwell- egyenletekkel. Ezek az egyenletek többek között azt is megmagyarázzák, hogyan terjednek az elektromágneses hullámok. Képzeljünk el egy elektromos hullámot, amelyet egy vezetékben rezgő elektron hoz létre. Ahogy az elektromos hullám fel és le mozog, folyamatosan változik. Ezért mágneses hullámot hoz létre, amely az elektromos hullám mentén terjed. Közben ez a mágneses hullám is változik, mert az őt keltő elektromos hullám változásban van. A változó mágneses hullám újabb elektromos hullámot gerjeszt, ami a mágneses hullám mentén terjed. Végeredményben egy összetett elektromágneses hullám jön létre, amely végighalad a térben, lépésről lépésre, elektromos és mágneses hullámok kölcsönhatása révén.

A Maxwell- egyenletek ezt a hullámterjedést nagyon pontosan leírják, sőt meghatározzák a hullámok terjedési sebességét is. Ha megmérjük külön-külön az elektromos és mágneses mező tulajdonságait, a hullám terjedési sebessége a kísérlet után kiszámítható, és megkapjuk, hogy ez pontosan megegyezik a fény sebességével.

A rendre nehezebb elemeknél megfigyelhető, hogy több neutront tartalmaznak, mint protont. A neutronokra szükség van ahhoz, hogy a növekvő mennyiségű pozitív töltés együtt maradhasson. A vas 56-os izotópja például 26 protont és 30 neutront tartalmaz, amíg az uránium 238-as izotópja 92 protont és nem kevesebb mint 146 neutront. Az urán esetében az atommag azonban már olyannyira nagy, hogy a magerő alig tudja összetartani az atommagot, még a sok neutron segítségével is. Minden nukleon csak azt a vonzóerőt érzi, amelyet a szomszédjai fejtenek ki rá – de egy protonra a magban található összes, 91 másik proton elektromos taszítóereje hat. Ez az oka annak, hogy nem létezik a természetben stabil, 92 egységnyi atomsúlynál nehezebb elem. A fizikusoknak sikerült a részecskegyorsítókban nehezebb elemeket is előállítani, de ezek annyira instabilak, hogy rövid időn belül elbomlanak.

A szén leggyakoribb, 12-es izotópja hat neutront és hat protont tartalmaz, amely körül hat elektron kering. A szimmetriának köszönhetően, s miután a szénnel könnyebb dolgozni, mint a hidrogénnel, a relatív atomsúlyokat a mai fizikában úgy határozzák meg, hogy a szén 12-es izotópjának súlya pontosan 12 egységnyi legyen. Ha valakinek nem számítanak a részletek, nyugodtan gondoljon továbbra is az atomsúlyra, mint a hidrogén egységnyi súlyának a többszörösére. A két definíció között kicsi az eltérés, ám létezik, mert a hidrogénatomnak csak proton található a magjában, a neutronok és protonok súlya pedig parányit eltér egymástól.

Az elemek kémiai tulajdonságai szinte teljesen az elem atomjaihoz tartozó elektronok számától függ. Ez éppen ugyanannyi, mint ahány proton található az atom magjában. Egy elem atomsúlyát azonban a magban lévő protonok és neutronok együttes száma határozza meg, így a különböző számú neutront, de ugyanannyi protont tartalmazó atomok különböző izotópokat jelentenek, amelyeknek különböző az atomsúlyuk, de egyforma a kémiai tulajdonságuk. A könnyebb érthetőség kedvéért megmutatom, hogyan nyilvánul meg mindez a két legegyszerább elem, a hidrogén és a hélium esetében.

A normális hidrogénatom magjában csak egyetlen proton található, amely körül egyetlen elektron kering. Létezik a hidrogénnek egy izotópja, a deutérium vagy nehézhidrogén, amelyben a proton mellett van egy neutron is (elég sokszor hallani róla, lévén fontos szerepe van a nukleáris energia termelése során).

A héliumnak 2 proton van a magjában. Ha a hélium-atommag nem tartalmazna neutront, akkor a magerő nem tudná összetartani a rendszert. Így a legegyszerűbb héliumatomban is található egy neutron a két proton mellett, valamint 2 elektron a magon kívül. Ezt a rendszert a hélium 3-as izotópjának nevezzük. A hélium 4-es izotópjában 2 proton és 2 neutron is található a magban, amely megfelel egy alfarészecskének, és nagyon stabil objektum.

Először John Tyndall foglalkozott a problémával az 1860-as években, de Albert Einstein adta meg a végső magyarázatot. Tyndall rájött, hogy a jelenségnek egyszerű az oka: a kék fény könnyebben szóródik az égbolton, mint a vörös. A Napból érkező fénysugarak a szivárvány minden színét tartalmazzák (a fény egész látható spektrumát). A látható tartomány egyik végén a vörös szín található, a másikon a kék, az indigó és az ibolya. A különböző színek összekeveredve adják a fehér fényt. Mivel a vörös fénynek hosszabb a hullámhossza, mint a kéknek, nem szóródik olyan könnyen a kis részecskéken. Tyndall eredeti ötlete szerint azért kék az égbolt, mert a Napból érkező fénysugarak kék színű összetevői jobban szétszóródnak a levegőben található porszemeken és folyadékcseppeken, mint a vörös összetevők.

Tyndallnak azonban nem volt teljesen igaza. Az ilyen típusú fényszóródás megmagyarázza, miért vörös az égbolt naplementekor és napfelkeltekor – a vörös fény könnyebben áthatol a horizonthoz közeli por- és ködrétegen. Ám azoknak a részecskéknek, amelyek az egész égbolton szétszórják a kék fényt, a porszemcséknél is jóval kisebbeknek kell lenniük. A 19. század végén és a 20. század elején már sok fizikus gondolt arra, hogy a szóródást maguk a levegő molekulái okozzák, de Einstein volt az, aki elvégezte a végső számításokat, és egy 1910-ben írt dolgozatában bebizonyította, hogy valóban erről van szó.

Három Newton-törvény van, és ezek mai ésszel maguktól értetődőnek tűnek, mégis, az egész modern fizika alapját képezik. Az első törvény kimondja, hogy bármely test áll, vagy egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez, amíg nem hat rá semmilyen erő. Ha jobban belegondolunk, ez nem egy mindennapjaink során tapasztalt jelenség, mert valahányszor a Földön egy testet mozgásba hozunk (például elrúgunk egy labdát), előbb-utóbb meg fog állni a súrlódás miatt. Newton érdeme az volt, hogy helyesen ítélte meg, hogyan viselkednek a dolgok, ha nem lép fel súrlódás (például egy szikla a világűrben vagy egy atom egy gázzal teli dobozban).

Newton második törvénye szerint, ha egy testre erő hat, akkor az felgyorsítja, s mindaddig, amíg az erőhatás érvényben van, a test gyorsulni fog (a gyorsulás azt jelenti, hogy a test sebessége, vagy mozgásának iránya, vagy mindkettő megváltozik; a Hold például gyorsulva mozog a Föld körül, mert bár keringési sebessége változatlan, a keringés következtében mozgásiránya állandóan más és más). A test gyorsulása a testre ható erő és a test tömegének hányadosával egyenlő (vagy megfordítva: az erő nagysága megegyezik a gyorsulás és a tömeg szorzatával). Ez a szabály egyezik a tapasztalatainkkal is: nagyobb tömegű testet nehezebben lehet mozgásba hozni.

Végül, Newton harmadik törvénye azt mondja ki, hogy ha egy objektum erőt fejt ki egy másikra, akkor ugyanekkora, ám ellentétes irányú erőhatás is fellép, amellyel a másik test hat az elsőre. Amikor elrúgunk egy labdát, az erő, amelyet a lábunk kifejt a labdára, elmozdítja a testet, de közben a test ellenkező irányú erővel hat a lábukra, amelyet mi is érzékelünk. Ahogy a Föld vonzza gravitációs erejével a Holdat, úgy vonzza a Hold is a Földet ellenkező irányú erővel. Ahelyett, hogy azt mondanánk, a Hold kering a Föld körül, azt kellene mondanunk, hogy mindkét égitest egy közös gravitációs középpont körül mozog – igaz a Föld jóval nagyobb tömegű a Holdnál, és ezért az egyensúlyi pont a Föld felszíne alatt található. Az akció és reakció egyenértékűsége szerint, amikor egy alma leesik a földre, valójában a Föld is elhanyagolhatóan kicsit „esik” az alma felé.

A fent leírtakhoz azonban hozzátartozik, hogy ezeket a törvényeket nem Newton találta ki; ő csak felfedezte őket. Az említett szabályok a Világegyetem törvényei, és azelőtt is működtek, mielőtt Newton észrevette volna őket, olyan tartományokban is, ahol eredetileg nem is vizsgálta a mechanikai jelenségeket.