Most értem végére Arthur C. Clarke remekművének, a Gyermekkor végének. Clarke-t Asimov és Heinlein mellett a három legnagyobb sci-fi író közé szokás sorolni, és bizony nem véletlenül. Ám ez a titulus nem csak a fantasztikus irodalom rajongóinak körében igaz, elvégre a huszadik század világirodalma is sokat köszönhet a mesternek. Leghíresebb könyve kétségkívül a 2001. Űrodisszea, amely jelentős szerepet játszott abban, hogy 2000-ben lovaggá ütötték szülőhazájában, Angliában.

A történet dióhéjban az emberiség felemelkedéséről és bukásáról szól. Egy idegen faj, a Főkormányzók hajói egy napon sötétre festik az eget (á la Függetlenség napja), ám szándékaik békések, az emberiség célját szolgálják, és megérkezésükkel beköszönt az emberiség történelmének aranykora. Többet nem szeretnék elárulni, a történet kiváló, egyszersmind hitelesnek tűnő jövőképet fest az olvasó elé, ami magában hordozza önnön bukásunk lehetőségét is (ami -mint általában- persze be is következik).

A világ mindörökre megváltozik, mely változásra a homo sapiens vajmi kevés befolyással bír. A magam részéről sajnáltam, hogy 240 oldalt követően a könyv végére értem, szívesen olvastam volna még tovább ezt a remek irodalmi időutazást.