Először John Tyndall foglalkozott a problémával az 1860-as években, de Albert Einstein adta meg a végső magyarázatot. Tyndall rájött, hogy a jelenségnek egyszerű az oka: a kék fény könnyebben szóródik az égbolton, mint a vörös. A Napból érkező fénysugarak a szivárvány minden színét tartalmazzák (a fény egész látható spektrumát). A látható tartomány egyik végén a vörös szín található, a másikon a kék, az indigó és az ibolya. A különböző színek összekeveredve adják a fehér fényt. Mivel a vörös fénynek hosszabb a hullámhossza, mint a kéknek, nem szóródik olyan könnyen a kis részecskéken. Tyndall eredeti ötlete szerint azért kék az égbolt, mert a Napból érkező fénysugarak kék színű összetevői jobban szétszóródnak a levegőben található porszemeken és folyadékcseppeken, mint a vörös összetevők.
Tyndallnak azonban nem volt teljesen igaza. Az ilyen típusú fényszóródás megmagyarázza, miért vörös az égbolt naplementekor és napfelkeltekor – a vörös fény könnyebben áthatol a horizonthoz közeli por- és ködrétegen. Ám azoknak a részecskéknek, amelyek az egész égbolton szétszórják a kék fényt, a porszemcséknél is jóval kisebbeknek kell lenniük. A 19. század végén és a 20. század elején már sok fizikus gondolt arra, hogy a szóródást maguk a levegő molekulái okozzák, de Einstein volt az, aki elvégezte a végső számításokat, és egy 1910-ben írt dolgozatában bebizonyította, hogy valóban erről van szó.
