Az idő múlásával a galaxisok hidrogénje és héliuma kisebb felhőkbe tömörül, ezek a saját gravitációjuk hatására zsugorodnak tovább. Az összehúzódás során az atomok mind gyakrabban ütköznek egymással, a gáz felmelegszik: egy idő után eléri a magfúziós reakciók megindulásához szükséges hőmérsékletet. A fúziós reakciók során a hidrogén héliummá alakul, a folyamatban fejlődő hő hatására nő a nyomás, és ez megakadályozza a felhők további zsugorodását. A felhők sokáig stabilak maradnak ebben az állapotban: csillagokká alakulnak, mint a mi Napunk, hidrogénjüket héliummá égetik, és a keletkező energiát fény és hő formájában szétsugározzák. A nagyobb tömegű csillagok szükségképpen forróbbak, mivel erősebb gravitációs vonzást kell kiegyenlíteniük. Emiatt magfúziós folyamataik olyan gyors ütemben mennek végbe, hogy alig 100 millió év alatt felélik hidrogénkészletüket. Ekkor kismértékben összehúzódnak, és ahogy még jobban felmelegszenek, hozzákezdenek a hélium még nehezebb elemekké, például szénné és oxigéné alakításához. Ez azonban már nem szabadít fel sokkal több energiát, előáll tehát az a krízis, amivel a csillag szembekerül életének alkonyán.
Nem teljesen tiszta, hogy ezután mi történik, de valószínűnek látszik, hogy a csillag központi része nagyon nagy sűrűségűvé zsugorodik, majd pedig neutroncsillaggá vagy fekete lyukká alakul. A külső részek néha hatalmas robbanás kíséretében leválnak; szupernóva jön létre, fénye az illető galaxis minden más csillagáét elhomályosítja. A csillag életének vége felé keletkezett nehezebb elemek egy része visszajut a galaxist alkotó gázfelhőbe, és a csillagok következő generációjának nyersanyagkészletét gyarapítja.
