"Everybody comes to Hollywood"-hírdeti a Madonna-sláger, és valóban, sok igazság van ebben a mondatban. Mivel éppen az énekesnő American Life című albuma pörög a lejátszómban, gondoltam görbítek néhány sort az amerikai filmgyártás nagyléptékű folyamatáról. A hollywoodi mozifilmek alkotó elmékben fogannak, fennmaradásuk vagy elmúlásuk pedig a közönség szeszélyétől függ. Csak a gyártás során érvényesülnek merev szabályok, akkor, amikor a film a technikusok kezébe kerül. A filmcsinálás fő fázisai: ötlet, előkészítés, gyártás és utómunkálatok.
A film alapgondolata vagy ötlete lehet valamely regény, de lehet egy, a filmcímnél alig többet mondó elképzelés is, amelyet nemritkán egy sztár neve fémjelez. A rendező-író Steven Spielberg szavaival: „ Ha valaki maximum 25 szóban elő tudja adni az ötletét, abból igen jó film lesz”. Némely ötlet bámulatos gyorsasággal valósul meg. Amikor 1976-ban Dino le Laurentiis elhatározta, hogy átdolgozza a King Kong 1933-as változatát, a találkozó amelyen Lorenzo Semple forgatókönyvírót megbízta a feladattal, nem vett igénybe többet tíz percnél. Ezzel szemben William Goldman író nyolc évig kutatta a Butch Cassidy és a Sundance kölykök (1969) témáját, mielőtt írni kezdte volna egyáltalán a forgatókönyvet.
A film forgatásának előkészítése akár évekig is eltarthat. Ezalatt jön létre az „üzlet” s keresik meg a színészeket és a rendezőket. Az ezt követő hónapok során át- meg átírják a forgatókönyvet, kiválasztják a megfelelő helyet a forgatásra, meghatározzák a elhasználható anyagi keretet, megtervezik a díszleteket, próbálnak és beütemezik a szállításokat és a forgatás időpontját. Az első és leglényegesebb dolog az „üzlet”. Évtizedekkel ezelőtt az ötlettől kezdve a gyártáson és a színészgárdán át a költségvetésig minden olyan nagy filmstúdiók kezében volt, mint a Paramount, a Metro Goldwyn Mayer vagy a Twetieth Century Fox. Ma a stúdiók hatásköre a pénzügy és a forgalmazás, minden más elemet az „üzletnek” kell összefognia.
Mint befektetés, a film hazárdjáték. Azok, akik a filmipar pénzügyei felett őrködnek és abba beleszólásuk van (például az ügynökök és a menedzserek), hatalmas befolyással rendelkeznek. Az ügynökökből nemegyszer önálló producer lesz, s ők mozgatják a szálakat egyik-másik hollywoodi üzlet mögött. A producer a „csomagját” – amelyben benne van az ötlet (vagy néha a forgatókönyv), egy-két színész- és rendezőjavaslat- eladja valamelyik nagy stúdiónak, amiért megközelítően százezer dollárt kap a film a film elkészítésére. Az üzlet sikeres megkötésével a producer legalább saját költségeit fedezni tudja. Legtekintélyesebb részét a forgatókönyv megírására, illetve megvásárlására fordítja. Ez az a fázis, amikor a filmtervek jelentős hányadát félreteszik, vagy a stúdió elutasítja őket, s a filmvállalkozó mehet új piacot keresni. A producer honoráriuma nagy részét csak akkor kapja meg, mikor a felvételek elkezdődnek.
A film váza az alapforgatókönyv, amely mint írásmű, nem túl terjedelmes –általában 135 oldalnyi szöveg. Csak a párbeszédeket tartalmazza, valamint egyszerű utalásokat a személyek és a helyszín kiválasztására. A forgatókönyv elképzelt képei csak akkor kelnek életre, amikor a rendező a részleteket és a beállításokat kidolgozza. Kiválasztja a kameraállást, utasításokat ad a színészeknek, és művészi formába önti a filmet. Eközben, sőt még a forgatás alatt is sokat változtatnak a forgatókönyvön. Régebben a filmsztárokkal teljesen a stúdiók rendelkeztek, a szerződéseikkel bármit kierőszakolhattak, ami eszükbe jutott, beleértve a szerződés meghosszabbítását is. David Niven írta: „Néhányunk 12-14, idegeskedésekkel teli évet áldozott rövid színészi pályafutásából arra, hogy egy hét évre szóló szerződést végigcsináljon.” Ma a sztároknak, akik a siker „zálogai”, óriási hatalmuk van. Mindig van vagy 15 filmcsillag, akit egyszerre akar mindenki. Robert Redford, aki első filmjéért, az 1961-es War Huntért 500 dollárt kapott, az 1977-es A híd túl messze van című filmben nyújtott alakításáért már napi százezret zsebelt be. Az egyezkedések hónapokig tarthatnak, s az ajánlatok és követelések milliók körül forognak. Sok sztár kínosan ügyel arra, hogy a róla kialakult képet őrizze, s csak akkor áll rá az üzletre, ha a szerep illik hozzá. Robert Redford, Steve McQueen, Paul Newman, James Caan és Warren Beatty egyaránt visszautasította a 4 millió dollárral járó főszerepet az 1978-as Supermanben.
A sztárgyárból nemcsak színészek kerülnek ki, hanem rendezők is. Amikor George Lucas 1973-ban megcsinálta az Amerikai Graffitit, stúdiója, az Universal „gyalázatos”-nak minősítette az alkotást, s csak hosszas huzavona után engedélyezte a forgalmazását. Lucas ekkor mindössze húszezer dollárt keresett három év alatt, s adósságai is voltak. Ám a Graffiti kasszasikernek bizonyult, Lucas pedig szerződésre lépett a Twentieth Century Foxszal, s 1977-ben megcsinálta a Csillagok háborúját. Milliomos lett. A film elkészítés közvetlen költségeit (díszletek, technikusok) a forgatókönyv alapján kalkulálják ki, míg a producer, a rendező, a színészek és a forgatókönyvíró honoráriuma megállapodás kérdése. Mindkét tétel dollármilliókra rúg. A valaha gyártott egyik legdrágább film, a Kleopátra (1963) 1962-ben 44 millió dollárba került, s a befektetett pénz sosem térült meg. Az 1980-as években az amerikai filmek átlagosan 10 millió dollárba kerültek, ebből 7-8 millió volt a gyártási költség.
Még a viszonylag sima ügynek tekinthető filmek tető alá hozása is évekbe telhet. A Frederick Forsyth 1974-es sikerkönyvéből filmre vitt A háború kutyái előkészítése hat éven át folyt. Mielőtt John Irvint megbízták volna a rendezéssel, két forgatókönyvíró és két producer munkálkodott a megfilmesítésen, a helyszín kiválasztásához egy harmadik forgatókönyv-változatot vettek alapul. A producer- Larry de Waay már megállapodott James Mancham seychelle-i elnökkel, hogy a szigeteken fog forgatni, ám egy héttel a munkák megkezdése előtt Manchamet puccsal megfosztották hatalmától. De Waay végül a közép-amerikai Belizán kötött ki. Filmjét 1980-ban mutatták be.
Egy nagy mozifilm elkészítéséhez egész seregnyi szakember szükséges. A legfontosabbak a hangmérnök, az operatőr, a világítás technikus, a díszlet- és látványtervező, a sminkes, a fodrász, a kellékes, a reklámszakember és a dramaturg. A különböző filmeknél más-más szakterület játszik nagyobb szerepet. A 2001 Űrodisszeia (1968) forgatásánál Stanley Kubrick három díszlettervezőből és egy művészeti vezetőből álló látványtervező csoportja gondoskodott a megfelelő díszletekről. A Harmadik típusú találkozásoknál (1977) 60 ívfényt függesztettek fel füzérben a föld felett 24 méteres magasságban. Franklin Schaffnerm Sphinx című filmjéhez (1981) több tucat élő denevért kellett beszerezni. A rendezői munkát hasonlították már hosszan elhúzódó háborúhoz: agyzsibbasztóan unalmas órák végtelen egymásutánja, melyet csak néha szakít meg pár idegsokkoló pillanat. Egyetlen harcmezei képsor egy háborús filmben milliókba kerülhet. A költségkeretből aligha futja arra, hogy újra felvegyék, s a rendezőt feltehetően szerződés kötelezi a többletköltség megtérítésére. A rendező számára örök stressz forrása az irányítása alatt álló sok-sok ember (színészek, technikusok, statiszták, stb.), ugyanis a film sikere rajtuk áll vagy bukik. Különösen igaz ez az operatőrre. Francis Ford Coppola Apokalipszis most című, 1972-es alkotása nem jöhetett volna létre Vittorio Storaro nélkül, aki egyszerre akár tíz kamerával is tudott dolgozni.
A díszlet- és látványtervezőknek sokszor komoly feladatot jelentő munkákat kell megoldaniuk; ilyen volt például Franklin Schaffnep Sphinx című filmjében, amikor egy egyiptomi sírt kellett felépíteniük, benne 800-900 ősi ékszerrel. Az 1975-ös Cápa című filmhez
A filmtrükkök alkalmazása különösen nagy kihívást jelen a rendezőnek, bármely országban forgatják is a filmet. 1966-ban az One Million Years BC című filmben az angol effektusrendező, Les Bowie hat nap alatt teremtette meg a világot, 1200 fontért (a lávához például zabkását használt). Napjainkban a hatáskeltéshez a legkorszerűbb technikát veszik igénybe. 1988-ban, a Birodalom visszavág forgatásánál egy kisbolygókat bemutató képsort 40 felvételből állítottak össze, némelyiküket 28 különböző optikai hatással, s 100 filmkockát használtak fel hozzá. A kaszkadőrmutatványok mindig fontosak voltak a filmkészítők számára. A kaszkadőrség veszélyes, de igen jól fizetett szakma. A Highpoint forgatásánál (1984) Dar Robinsonnak százezer dollárt fizettek, amiért leugrott az
A vágás, amelynek során a felvett filmanyagot forgalmazásra kész állapotba hozzák, ugyancsak sorsdöntő az alkotás szempontjából. A jeleneteket sokféle módon veszik fel, hogy ki lehessen választani közülük a legmegfelelőbbet. Stanley Kubrick 320 kilométernyi filmet forgatott el A ragyogás (1980) felvételei során, de ennek körülbelül csak 1 százalékát használta fel. Az átlagos forgatási arány
A vágás után egy másik hatalmas gépezet lép működésbe: a propaganda. A nyolcadik utas a halál (1979) című film általános propagandaköltségei 1 millió dollárra rúgtak, amelyből a Fox 15 milliót költött reklámozásra, 3 milliót pedig a plakátokra és egyéb nyomtatványokra, amelyeket több mint 2000 mozi között osztottak szét terjesztés céljára. A stúdiók hírhedten lassan fizetik ki a sztároknak, a forgatókönyvíróknak, a producereknek és a rendezőknek a haszon rájuk eső részét. A nyolcadik utas a halál, mely 10,8 millió dollárjába került a Twentieth Century Foxnak, már az első évben (1979) 50 millió dolláros profitot hozott, de a stúdió még akkor sem ismerte el a hasznot. A sikert senki sem meri megjósolni. A megbénult, ágyhoz kötött férfi történetét taglaló Mégis, kinek az élete?(1981) mint darab, átütő siker volt, a vásznon viszont megbukott. Az elveszett frigyláda fosztogatói című alkotást (1982) minden neves stúdió visszadobta, kivéve a Paramountot, s lám, egyike lett a legsikeresebb filmeknek. A Columbia, megvizsgálva az 1982-es E. T., a földönkívüli filmötletét, azt gondolta, hogy ez a téma bizonyára senkit sem érdekel, s visszadobta a forgatókönyvet.
Kezdetnek ennyi elég lesz a téma átfogóbb ismeretéhez, később azonban még lehet, hogy részleteiben is foglalkozni fogok a filmkészítés különböző fázisaival.
