Squall

  Következő bejegyzésemben szó esik majd csillagokról, az időről, és a gravitáció téridőre kifejtett hatásairól.

A nap tömege oly módon görbíti meg a téridőt, hogy noha a föld a négydimenziós téridőben egyenes pályán halad, számunkra úgy tűnik, mintha háromdimenziós térpályát követne.

 A fénysugarak is a téridő geodetikus vonalait követi. Az általános relativitás elméletben a testek mindig egyenes vonalak mentén haladnak a négydimenziós téridőben, mozgásuk azonban görbült pályaként jelentkezik a mi háromdimenziós terünkön. A naphoz közeli pontok fénykúpjai a Nap tömegének hatására enyhén befelé hajlanak. Ennek következtében egy távoli csillag fénye –ha a Nap közelében halad el- csekély eltérést szenved, s emiatt a földi megfigyelő számára e csillag látszólagos helyzete megváltozik.

Az idő lassabban telik egy olyan hatalmas tömeg közelében, mint a Föld. Összefüggés van a fény energiája és frekvenciája (erősen leegyszerűsítve a fényhullámok száma adott intervallumban) között. Minél nagyobb a sugár energiája, annál nagyobb a frekvenciája. Ahogy tehát a fény fölfelé tör a Föld gravitációs mezejéből, energiát veszít, azaz a frekvenciája csökken. 1962-ben két nagyon pontos órát helyeztek el egy víztorony alján és tetején. A földhöz közelebbi óra lassabban járt.

A relativitás elméletben nem létezik abszolút idő, ehelyett mindannyiunknak saját, belső időmércénk van, mely attól függ, hol tartózkodnunk, és hogyan mozgunk.

1915 előtt a teret és az időt stabilan felépített arénának hitték, amelyben lejátszódhatnak az események, de amelyet nem befolyásolnak a benne történtek. Igaz volt ez még a speciális relativitás elméletre is. Testek mozgottak, erők vonzottak és taszítottak, az idő és tér azonban közömbösen, változatlanul hömpölygött tova. Természetesnek számított a föltételezés, hogy az idő és a ér a végtelenbe tart.

Merően más a helyzet az általános relativitás elmélet szerint. A tér és idő dinamikus mennyiségekké váltak: egy test elmozdulása, egy erő hatása megváltoztatja a tér- és idő görbületét, és megfordítva, a téridő szerkezete befolyásolja a testek mozgását és az erők hatását. A tér és az idő nem csupán befolyásolják az eseményeket: őket s befolyásolja minden, ami a Világegyetemben történik.

Nemrég egy leárazás keretében megvettem az Ulpius-ház gondozásában megjelent Brams Stoker-féle Drakulát (a magyar címe meglehetősen röhejes, ezért azt most le sem írom). A történetet persze már korábban is ismertem a Francis Ford Coppola nevével fémjelzett, eyébként zseniális filmnek köszönhetően, ám most, a könyv elolvasása után bátran kijekenthetem: a mozgóképes verzió a közelébe sem ér a nyomtatott matériának. Gyönyörű leírások, részletes karakterrajzok és lebilincselő történet lesz az osztályrésze annak, aki belevág ebbe a kötetbe.

Tehát a relativitás elméletnél tartottunk, most mártózzunk meg kicsit mélyebben a témában. Einstein elmélete forradalmasította a térről és az időről alkotott elképzeléseinket. Newton szerint ha különböző megfigyelők egy fényimpulzus nyomát követnék egyik pontból a másikba, egyetértenének az út időtartamát illetően (mivel az idő abszolút), de nem feltétlenül a fény útjának hosszát illetően (a tér nem abszolút).

Most olyan ponthoz érkeztünk, ahol szükséges némi matekot bevezetni, mivel a fizikát legegyszerűbben a matematika nyelvén keresztül értetjük meg. Tehát a fény sebességét megkapjuk, ha az út hosszát elosztjuk a megtételéhez szükséges idővel. N állítása értelmében különböző megfigyelők különböző fénysebességet mérnének.

A relativitás elmélet azonban nem teszi lehetővé a mérések végeredményében megmutatkozó eltérést a fény sebességére vonatkozóan. A befutott út hosszát eltérőnek észlelhették, ezért az időtartamot is különböző hosszúságúnak mérhetik.

Az út megtételéhez szükséges időt megkapjuk, ha a fénysebesség reciprokát (1 per fénysebesség) szorozzuk a megtett út hosszával. Mivel a fénysebesség minden megfigyelő számára azonos kell, hogy legyen, a megtett út hosszában már nem biztos, hogy minden megfigyelő egyetértene. És ezzel Einstein az abszolút tér fogalmán kívül az abszolút idő fogalmát is elvetette.

Ennek a megfigyelésnek számos gyakorlati haszna van. Az egyik ilyen a radar, amely szerkezet fényimpulzust vagy rádióhullámot bocsát ki magából. Működése roppant egyszerű. A fényimpulzus visszaverődik, a megfigyelő pedig méri az eltelt időt. Az esemény időpontjaként az impulzus kiküldése és a visszhang vétele között eltelt idő felét fogadjuk el. A távolság az oda-vissza út időtartamának a fele, szorozva a fény sebességével (a rádióhullámok is fénysebességgel terjednek, de erről majd később). Ezt a módszert alkalmazzák távolságmérésre, mert pontosabban tudunk időt mérni, mint távolságot.

Immár tudjuk a radar működésének elvét, illetve betekintést nyertünk a relativitás elmélet mélyebb bugyraiba (nem beszélhetünk abszolút, azaz mindenki számára állandó, egyetemes térről és időről). Szokjuk a gondolatot, hogy szabad utat kell adnunk képzeletünknek, ha meg akarjuk érteni a fizika komolyabb összefüggéseit. Nem szabad dogmatikus elvekhez ragaszkodni, lévén a fizikai törvények csak addig állják meg a helyüket, amíg egyetlen mérés romba nem dönti őket.
Nem kizárt, hogy néhány tíz év múlva már úgy tekintenek a relativitás elméletre, mint ahogy ma tekintünk Newton gravitációs erőt leíró törvényeire: apró, földi vonatkozásokban igaznak tűnnek ugyan, de az univerzum nagyobb léptékű távlataiban már mérhetőek a két elmélet közötti eltérések.

Pontosan ehhez kapcsolódik a relativitás elméletet alátámasztó első bizonyíték: a Merkúr kering a legközelebb a naphoz, ezért a legerősebb gravitációs hatás is őt éri. Pályája meglehetősen elnyújtott. Az általános relativitás elmélet azt jósolta, hogy az ellipszis hossztengelye tízezer évenként körülbelül egy fokkal elfordul. Ezt az elfordulást már 1915 környékén sikerült is megmérni. Az Einstein által megjósolt bolygópályák csaknem teljesen egybeesnek a Newton gravitációs elméletéből számítottakkal. A közelmúltban radar segítségével megmérték a többi bolygó pályájának még csekélyebb eltéréseit is a newtoni jóslatoktól, és teljesen megegyeznek az általános relativitás elmélet előrejelzéseivel.

Most nagyon vékonyan megkocogtatjuk a relativitás-elmélet vastag falát. Ez igazából csak egy kis kitérő lesz, de legalább ízelítőt kaphatunk a fizika mélyebben hasító elemzéseiről, és talán segíthet abban is, hogy jobban megértsük a bennünket körülvevő világról, és a benne zajló jelenségeket.

Az abszolút tér fogalmát már jóval Einstein előtt elvetették, és most nem is szeretnék erről többet írni. Ami sokkal érdekesebb, az az abszolút idő elvetésének története. Einstein relativitás elmélete szerint a tudomány törvényei minden szabadon mozgó megfigyelő számára azonosak, függetlenül a sebességüktől (ez a mondat később még nagyon fontos lesz, gyakorlatilag ez a relativitás elmélet alapja). Minden megfigyelő ugyanazt a fénysebességet méri, függetlenül a saját mozgásának a sebességétől

A könnyebb érthetőség kedvéért: ha az autópályán 100 kilométer/órával száguldozva kinézünk a járművünk szélvédőjén és látunk egy tőlünk a menet irányába gyorsan távolodó másik autót –aki történetesen 200-al száguld-, akkor az ő sebességét 100 km/órának fogjuk érzékelni, ha semmilyen más tényezőt nem veszünk figyelembe. Nos, ha egy iszonyatosan nagy sebességű űrhajón ülünk –ami történetesen 100ezer km/órával száguld- és elrobog mellettünk egy foton –aminek sebessége megközelítőleg 300ezer km/óra- akkor a fényimpulzus sebességét nem 200k-nak fogjuk érzékelni –ahogy várnánk- hanem ugyanúgy 300k-nal, mintha a földről követnénk végig a fény útját. Ezt elsőre nehéz elhinni, de az elméletet megfigyelések tömkelege igazolja, szokjuk hát a gondolatot, lesz még pár ilyen.

Ole Christensen Römer dán csillagász fedezte fel azt a tényt, hogy a fény véges, de igen nagy sebességgel terjed. Megfigyelte, hogy a Jupiter holdjai nem egyenletes időközönként haladnak el a bolygó mögött, holott ezt kellene tenniük, ha állandó sebességgel keringenének. Ahogy a Jupiter és a Föld a Nap körül keringenek, a köztük lévő távolság állandóan változik. Minél távolabb vagyunk a Jupitertől, annál később következik be holdjainak a fogyatkozása, tehát minél nagyobb a köztünk lévő távolság, annál később ér ide a holdak a fénye. Ezután már nem volt nehéz kiszámítani, hogy a fény sebessége megközelítőleg 300,000 km/másodperc.

És így el is érkeztünk az előző állítás bizonyításához. Newton elmélete szerint, amely leszámolt az abszolút nyugalom lehetőségével (N első törvénye), a Földről mérve nagyobb fénysebességet kéne kapnunk olyankor, amikor a föld mozgásának irányában (tehát a fény útja felé) mérünk, mint amikor a fény forrása felé (tehát a fény útjával ellentétes irányban) végzünk sebesség meghatározást. És ekkor jött a meglepetés: a két irányban végzett mérés a fénysebességre vonatkoztatva ugyanazt az eredményt adta.

Mára elég ennyi, lehet rágódni az olvasottakon, legközelebb folytatom a fenti gondolatmenetet némi számolgatással kiegészítve.

Vizsgáljátok meg a legjobb és legtermékenyebb emberek és népek életét és nézzétek meg , hogy a büszkén magasba terebélyesedő fa vajon meglehet-e rossz idő és viharok nélkül: hogy a kedvezőtlen körülmények és akadályok, mindenféle gyűlölködés, féltékenység, önzés, bizalmatlanság, keménység, bírvágy és kegyetlenség nem a legkedvezőbb körülmények-e, amelyek nélkül aligha lehetséges számottevő gyarapodás még az erényekben sem?

Ez a hegy adja az általa uralt vidék minden báját és nagyszerűségét: miután ezt már elmondtuk vagy százszor, vagyunk olyan esztelenek és hálásak iránta, hogy az gondoljuk, ő, e varázserő birtokosa önmagában a vidék legnagyszerűbb pontja kell legyen – ezért aztán megmásszuk és csalódunk benne. Hirtelen mintha a hegyet és az egész vidéket körülöttünk és alattunk megfosztották volna varázsától, elfelejtettük, hogy bizonyos nagyságot, amint bizonyos jóságot ugyancsak, meghatározott távolságból kell néznünk, mégpedig alulról, és nem felülről – egyedül csak így fejtik ki hatásukat.

Másokon a hatalmunkat jótéteményekkel és fájdalom okozásával gyakoroljuk – semmi egyebet nem akarunk! Fájdalom okozásával gyakoroljuk a hatalmunkat azokon, akikkel hatalmunkat még meg kell éreztetnünk, mert ehhez a fájdalom sokkal hatékonyabb és érzékenyebb eszköz, mint az öröm – a fájdalom mindig az okot keresi, míg az öröm hajlamos arra, hogy megálljon önmagánál és ne pillantson vissza. Jócselekedeteinket és jóakaratunkat olyanokon gyakoroljuk, akik valami módon függnek már tőlünk (vagyis akik megszokák, hogy okaiknak tekintsenek bennünket), fokozni akarjuk hatalmukat, mert így a saját magunkét is fokozzuk, vagy meg akarjuk mutatni nekik, milyen előnnyel jár, hogy tőlünk függnek – így elégedettebbek lesznek helyzetükkel, a mi hatalmunk ellenségeivel szemben pedig ellenségesebbek és harciasabbak lesznek.

A tudatosság a szerves élet legutolsó és legkésőbbi fejleménye, következésképpen a legtökéletlenebb és legtörékenyebb is. A tudatosságból számtalan melléfogás származik, amelyek következtében az ember vagy állat hamarabb megy tönkre, mint szükséges lett volna. Ha az ösztönök fenntartó ereje nem lenne sokkal hatalmasabb, ha nem szolgálna egészében szabályozóként, akkor az emberiség minden bizonnyal tönkremenne a nyakatekert ítéleteitől, a nyitott szemmel való fantáziálástól, a megalapozatlanságtól és hiszékenységtől, röviden szólva épp tudatosságától: vagyis amazok nélkül emez már régen nem is létezne!

A matematika finomságát és szigorát minden tudományba be akarjuk csempészni, amennyire csak lehetséges, nem abban a hitben, hogy ezúton majd megismerjük a dolgokat, hanem azért, hogy emberi viszonyt létesítsünk a dolgokkal. A matematika az általános és végső emberi megismerés eszköze csupán.

Bármilyen nagy is a tudásszomjam, semmi egyebet nem tudok kivenni a dolgokból, csak ami már egyébként is az enyém - míg a más tulajdona a dolgokban marad. Hogy lehet az ember tolvaj vagy rabló?!

A közönséges embernek minden nemes és nagylekű érzés célszerűtlennek és ezért hitelt nem érdemlőnek tűnik: ha ilyesmiről hallanak, mindjárt cinkosan összekacsintanak, mintha azt akarnák mondani: -"biztos valami előnye származik a dologból, de az ember persze nem láthat át teljesen a szitán"- gyanakodnak a nemes lekű emberekre, mintha azok kerülőutakon akarnának előnyre szert tenni. Ha végül teljesen meggyőződnek az érdekek és a személyes haszon hiányáról, akkor a nemes lelkű ember nem egyéb a szemükben szegény bolondnál: megvetik örömeit és gúnyolódnak szemének csillogásán.

Még a legkárosabb ember is lehet a leghasznosabb a faj fenntartásának szempontjából, mivel önbagában vagy a másokra gyakorolt hatásában megőriz, ébren tart olyan ösztönöket, amelyek nélkül az emberiség már régen elkorcsosult vagy elpuhult volna. A gyűlölet, a más kárán érzett öröm, a rablási hajlam és az uralomvágy, és mindaz, amit még gonosznak kiáltottak ki: a faj fenntartásának különös ökonómiájához tartozik, persze lehet, hogy egy drága, tékozló és egészében véve egy felettébb esztelen ökonómiához- ám amelyről már bebizonyosodott, hogy napjainkig megőrizte, fönntertotta fajunkat.

Ez volt az első cikkem a gimnazista suliújságban, úgyhogy különösen kedves maradt számomra mind a mai napig. Néhány dolgot kivettem a megjelent változatból, de igyekeztem úgy szerkeszteni, hogy eme kurtított forma is könnyen értelmezhető, egységes legyen.

Az első és legfontosabb dolog szerintem az, hogy ltisztázzuk, mi is az a "fantasy", mivel manapság nagyon könnyen dobálóznak ezzel a fogalommal, és ráaggatják minden olyan könyvre a boltok polcain, amelyekben orkok, tündék és emberek kaszabolják egymást egy fiktív világban. Fontos szerepet játszik ezekben a könyvekben a mágia, de erről még később beszélek...

Először is az elején szükséges lefektetnünk 2, általánosan helyesnek tűnő megállapítást:

-kalandregény: Olyan regény, amelyben a szereplők cselekedeteit az azok következményeivel összekötő elvek ("a társadalmi törvények") fiktívek, azaz nem egyeznek a valóságban érvényesülő elvekkel.

-fantasy regény: Olyan regény, amelyben a világ egyes eseményeit az azok következményeivel összekötő elvek ("a természeti elvek") fiktívek, azaz nem egyeznek meg a valóságban érvényesülő elvekkel.

Innen elindulva számos következtetést vonhatunk le:

Mi van azokkal a regényekkel, amiknél a "Társadalmi törvények" és a "természeti törvények" is egyeznek a "valósággal"? Szerintem ettől még valami bőven lehet kalandregény is, fantasy regény is.

Ehhez hozzájön az is, hogy kik vagyunk mi, hogy eldöntsük mi a valóságos "természeti törvény" vagy "társadalmi törvény".

Egy valamit azonban mindenképpen be kell látnunk: mégpedig azt, hogy minden irodalom fikció (még a történelmi művek is). Nagyon naivnak kell lennünk ahhoz, hogy azt higgyük, hogy a történelmi regény az "erről a világról" szól. Az irodalmi szöveg világa fiktív, és ez tény. Ha azonban mégis úgy gondoljuk, hogy egyes esetekben nem, akkor kemény értelmezési hibákat vétünk. a szöveg egészen más módon létezik, mint a világ, és máshogyan is értjük.

Viszont ha a dolog szubjektív kérdés, akkor semmiféle műfajelméleti alapja nem lehet. Az mondjuk hogy mi a regény vagy mi a szerelmesvers, nem szubjektív kategória, hanem műfaji és tematikai. Ezek szerint a fantasy egy olyan, amit az olvasó maga, szubjektív dönt el. Ha a fantasy szubjektív, nem lehet komoly és megbízható értelmezési kategória (nevezhetjük egy stílus- és eszköztárnak).

A fentieken kívül van még egy fontos dolog, amit meg kell említeni: A mágiát. Ugyebár gyakran hangoztatják, hogy a fantasy regényeknem mennyire fontos kritériuma a mágia. Szerintem Tolien műveiben nem szerepel mágia. Mert a mágia egy olyan valami, amit egy bizonyos "lény" megszerez, majd ezt felhasználva tud -mondjuk- csodákat tenni. (Gondoljunk csak például a Harry Potterrre) Az Ainuk hatalma nem szerzett, hanem a lényükből fakad. Ebben az esetbenszó sem lehet mágiáról. Tolkienben teológia van, nem mágia.

Így tehát kilyukadunk oda, hogy vagy Tolkien nem fantasy (és akkor nem lehet "műfajteremtő" pláne, hogy a fantasy nem "műfaj"), vagy azok a művek, amiket leggyakrabban annak neveznek.

És a végére zárszóként jónak látom letisztázni, hogy Tolkien abból a szempontból műfajteremtő, hogy a Gyűrűk Ura sikerét meglovagolva nőtte ki magát ez a fajta irodalom.

Ezenkívül nem Tolkien teremtette. A középkori legendákból indult, másrészt viszon amit ma fantasynak hívunk, az nem a Gyűrűk Urával, hanem a Dragonlance-el kezdődött.