A gravitáció klasszikus, a valós téridőn alapuló elméletében a Világegyetem csak kétféleképen viselkedhet: vagy végtelen régóta létezik, vagy pedig valamely véges idővel ezelőtt szingularitásban kezdődött. A gravitáció kvantumelmélete szerint viszont egy harmadik lehetőség is felmerül. Mivel euklideszi téridőket használunk, amelyekben az időirányt egy kalap alá vehetjük a térbeli irányokkal, elképzelhető, hogy a téridő kiterjedése véges, és még nincs határt vagy peremet képező szingularitása. Olyan lenne az ilyen téridő, mint a Föld felszíne, csak éppen még két dimenzióval nyakon öntve. A Föld felületének kiterjedése véges, határa vagy pereme azonban nincsen: nem esünk le a peremről, nem ütközünk szingularitásba, ha belehajózunk a naplementébe.
Hamar kiderül azonban, hogy a határnélküliség feltételéhez ragaszkodva a Világegyetem elhanyagolható valószínűséggel követi a lehetséges események többségét. Létezik azonban az események egy csoportja, amely sokkal valószínűbb a többinél. Ezeket az eseményeket úgy is tekinthetjük, mintha a Föld felszínét alkotnák, ahol az Északi-sarktól mért távolságuk a képzetes időt képviseli, a sarkponttól állandó távolságra rajzolható körök mérete pedig a Világegyetem térbeli kiterjedésének felel meg. A Világegyetem az északi sarknál egyetlen pontból indul. Dél felé haladva a körök átmérője nőttön-nő, mint ahogy a Világegyetem is mind jobban tágul a képzetes időben. Maximális méretét az egyenlítőnél éri el, innen kezdve a képzetes idő növekedésével zsugorodik, míg a Déli-sarkon ismét egyetlen pont lesz a mérete. Habár a két sarkon a Világegyetem kiterjedése nulla, ezek a pontok nem alkotnak szingularitást, mint ahogy a Föld Északi- és Déli-sarkán sincs szakadás.