Ismét elkapott a Csillagkapu-láz, ezért utánanéztem egy régóta foglalkoztató kérdésnek, mégpedig a Daedalus nevű űrhajó elnevezésének hátteréről.
A Daedalus egy tanulmány, melyet a Brit Bolygóközi Társaság 1973 és 1978 között végzett egy személyzet nélküli csillagközi űrhajóról. Alan Bond vezetésével több tudós és mérnök dolgozott a projekten, amelyben a meghajtáshoz fúziós rakétát alkalmaztak volna. A tervezéskor több feltételt is figyelembe vettek: az űrhajó mostani vagy közel-jövőbeli technológiát kell használjon és célját egy emberéletnél rövidebb idő alatt kell elérje.
A kiválasztott cél a Barnard csillag volt 5,9 fényév távolságra, amelyről akkoriban úgy tudták, legalább egy bolygóval rendelkezik. A tervezés során figyelembe kellett venni még, hogy az űrhajó más közeli csillagot is meglátogathat.
A Daedalus két fokozatból áll és Föld körüli pályán építik meg. Kezdeti tömege 54 000 tonna, amiből 50 000 tonna hajtóanyag, 500 tonna tudományos teher. Az első fokozat két évig működik 0,071 fénysebességre gyorsítva fel az űrhajót. Az első fokozat leválasztása után beindul a második fokozat, ami 1,8 évig hajtja az űrhajót és 0,12 fénysebességig gyorsítja. Ez a sebesség már nem csak a kémiai rakéták sebességét haladja meg, hanem az Orion-terv nukleáris meghajtását is. A Daedalus fúziós rakétáit miniatűr deutérium / hélium-3 bombák működtetik, amelyeket elektron nyalábok gyújtanak be egy reakciós kamrában. A másodpercenkénti 250 apró bomba robbanásából keletkező plazmát mágneses fúvócsövek irányítják.
A második fokozatnak egy 5 méteres optikai teleszkópja és két 20 méteres rádióteleszkópja van. 25 évvel az indítás után ezek megkezdik a Barnard csillag környezetének vizsgálatát, az adatokat pedig visszaküldik a Földre. A Daedalus nem lassul le a csillag közelében, ezért magával visz 18 autonóm szondát, amelyeket 7,2 – 1,8 évvel a rendszer elérése előtt indítanak el. A szondákat ionhajtóművek hajtják, fedélzetükön kamerák, spektrométerek és más érzékelő műszerek vannak. Nagy sebességgel elrepülnek a célégitest mellett és a megszerzett adatokat visszaküldik az anyaűrhajóhoz. A szondákat, teleszkópokat és más műszereket tartalmazó rakteret az anyaűrhajón egy 50 tonnás, 7 mm vastagságú berillium korong védi a csillagközi környezettől. Az űrhajón felügyelő robotok vannak, amelyek javítják a fellépő hibákat és sérüléseket.
