Chandrasekhar kimutatta, hogy a kizárási elv nem állíthatja meg a Chadresakhar-határnál nagyobb tömegű csillagok összeomlását. Arra a kérdésre viszont, hogy mi történik az ilyen csillagokkal az általános relativitáselmélet fényében, egy Robert Oppenheimer nevű fiatal amerikai adott először választ 1939-ben.
A csilla gravitációs terének hatására a fény pályája a téridőben más lesz, mint amilyen a csillag távollétében lett volna. A fénykúpok –amiket a téridőben futó pályák pereméről kiinduló fénysugarak rajzolnak ki- enyhén a csillag felülete felé görbülnek. A zsugorodó csillag felszíne mentén mind erősebb lesz a gravitációs tér, ezért a fénykúp egyre beljebb hajlik. Mindez megnehezíti, hogy a fény elszökjön a csillag felszínéről, a távoli megfigyelő számára pedig a fény halványabbnak és vörösebbnek látszik. A csillag egyszer csak eléri a kritikus sugarat. A gravitációs tér annyira megerősödik, hogy a fénykúpok bezáródnak, és több fény nem menekülhet el. A relativitáselmélet értelmében semmi sem haladhat sebesebben a fénynél. Ha a fény nem szökhet el, akkor semmi más sem. Előttünk áll tehát egy eseményhalmaz, ahonnan semmi sem érheti el a távoli megfigyelőt. Ezt a tartományt nevezzük fekete lyuknak. Határfelülete, az eseményhorizont, egybeesik azoknak a fénysugaraknak a pályájával, amelyek éppen nem tudnak megszökni a fekete lyukból.
