Mégiscsak maradjunk még egy bejegyzés erejéig a kozmikus távolságmérésnél. A hőszínképek felfedezése olyan mérföldkő volt, amely hatalmas befolyással volt a csillagászat és a fizika alakulására.
A csillagok olyan mesze vannak, hogy a Földről szemlélve csupán parányi, fénylő pontoknak látszanak. Sem alakjukat, sem méretüket nem látjuk. Hogyan különböztethetjük meg tehát a típusaikat? A csillagok elsöprő többségének esetében egyetlen jellegzetes vonást figyelhetünk csak meg: a fényük színét. Newton fedezte fel, hogy ha a Nap fénye háromszög alakú üveghasábon – prizmán – halad át, akkor alapvető összetevő színeire (színspektrumra) bomlik, olyanra, mint a szivárvány.
Ha távcsövünket magányos csillagra vagy galaxisra fókuszáljuk, hasonló módon megfigyelhetjük az onnan érkező fény spektrumát. A különböző csillagok spektruma eltér, a színek egymáshoz viszonyított erőssége azonban mindig olyan, amilyent vörösen izzó tárgy által kibocsátott fény esetén vár az ember (ami azt illeti, bármely átlátszatlan, vörösen izzó tárgy fényének spektruma csak a tárgy hőmérsékletétől függ, ezért is nevezik hőszínképnek). Ebből következik, hogy a spektrum felvételével meg tudjuk állapítani a csillagok hőmérsékletét.
Sőt! Bizonyos színek hiányára is felfigyelhetünk a csillagok spektrumában, s a hiánylista csillagról csillagra változik. Mivel minden kémiai elem a rá jellemző, sajátos színsorozatot nyeli el, a csillag spektrumából hiányzó színek listáját e sorozatokkal egybevetve pontosan megmondhatjuk, hogy milyen elemek vannak jelen a csillag légkörében.