Most nagyon vékonyan megkocogtatjuk a relativitás-elmélet vastag falát. Ez igazából csak egy kis kitérő lesz, de legalább ízelítőt kaphatunk a fizika mélyebben hasító elemzéseiről, és talán segíthet abban is, hogy jobban megértsük a bennünket körülvevő világról, és a benne zajló jelenségeket.

Az abszolút tér fogalmát már jóval Einstein előtt elvetették, és most nem is szeretnék erről többet írni. Ami sokkal érdekesebb, az az abszolút idő elvetésének története. Einstein relativitás elmélete szerint a tudomány törvényei minden szabadon mozgó megfigyelő számára azonosak, függetlenül a sebességüktől (ez a mondat később még nagyon fontos lesz, gyakorlatilag ez a relativitás elmélet alapja). Minden megfigyelő ugyanazt a fénysebességet méri, függetlenül a saját mozgásának a sebességétől

A könnyebb érthetőség kedvéért: ha az autópályán 100 kilométer/órával száguldozva kinézünk a járművünk szélvédőjén és látunk egy tőlünk a menet irányába gyorsan távolodó másik autót –aki történetesen 200-al száguld-, akkor az ő sebességét 100 km/órának fogjuk érzékelni, ha semmilyen más tényezőt nem veszünk figyelembe. Nos, ha egy iszonyatosan nagy sebességű űrhajón ülünk –ami történetesen 100ezer km/órával száguld- és elrobog mellettünk egy foton –aminek sebessége megközelítőleg 300ezer km/óra- akkor a fényimpulzus sebességét nem 200k-nak fogjuk érzékelni –ahogy várnánk- hanem ugyanúgy 300k-nal, mintha a földről követnénk végig a fény útját. Ezt elsőre nehéz elhinni, de az elméletet megfigyelések tömkelege igazolja, szokjuk hát a gondolatot, lesz még pár ilyen.

Ole Christensen Römer dán csillagász fedezte fel azt a tényt, hogy a fény véges, de igen nagy sebességgel terjed. Megfigyelte, hogy a Jupiter holdjai nem egyenletes időközönként haladnak el a bolygó mögött, holott ezt kellene tenniük, ha állandó sebességgel keringenének. Ahogy a Jupiter és a Föld a Nap körül keringenek, a köztük lévő távolság állandóan változik. Minél távolabb vagyunk a Jupitertől, annál később következik be holdjainak a fogyatkozása, tehát minél nagyobb a köztünk lévő távolság, annál később ér ide a holdak a fénye. Ezután már nem volt nehéz kiszámítani, hogy a fény sebessége megközelítőleg 300,000 km/másodperc.

És így el is érkeztünk az előző állítás bizonyításához. Newton elmélete szerint, amely leszámolt az abszolút nyugalom lehetőségével (N első törvénye), a Földről mérve nagyobb fénysebességet kéne kapnunk olyankor, amikor a föld mozgásának irányában (tehát a fény útja felé) mérünk, mint amikor a fény forrása felé (tehát a fény útjával ellentétes irányban) végzünk sebesség meghatározást. És ekkor jött a meglepetés: a két irányban végzett mérés a fénysebességre vonatkoztatva ugyanazt az eredményt adta.

Mára elég ennyi, lehet rágódni az olvasottakon, legközelebb folytatom a fenti gondolatmenetet némi számolgatással kiegészítve.